polhist logo
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

A spanyolországi polgárháború 1936-1939: Előzmények, harcok, hatások

péntek, 24. június 2011, 10:00 - 15:00
Találatok : 6611


Tudományos konferencia a Politikatörténeti Intézetben a spanyol polgárháború kitörésének 75. évfordulója alkalmából.


PROGRAM:


10.00 Megnyitó: Földes György

Moderátor: Ripp Zoltán

10.15 Bevezető előadás. Harsányi Iván (Pécsi Tudományegyetem): A spanyol polgárháború genézise és arca

10.45 Zalai Anita (Szegedi Tudományegyetem): A Köztársaság ellen felkelő tábor politikai struktúrája.

11.05 Lénárt András (Szegedi Tudományegyetem): Fénykép és film a polgárháborúban

11.25 Jemnitz János (MTA Történettudományi Intézet): A brit és a francia baloldal és a polgárháború

Vita


Szünet


Moderátor: Balogh András

12.00 Katona Eszter (Szegedi Tudományegyetem): Mussolini és a spanyol háború

12.20 Domonkos Endre (Corvinus Egyetem): A katalán autonómizmus és a polgárháború

12.40 Székely Gábor (Eötvös Loránd Tudományegyetem): A nemzetközi békemozgalom és a háború

13.00 Anderle Ádám (Szegedi Tudományegyetem): Gerő Ernő Spanyolországban

Vita


Szünet


Moderátor: Székely Gábor

14.00 Semsey Viktória (Károli Gáspár Református Egyetem): Klerikalizmus és antiklerikalizmus a háborús Spanyolországban

14.20 Zoltán Márta (Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem): Hadsereg(ek) a polgárháborúban

14.40 Konok Péter (Politikatörténeti Intézet): Emlékezet és mítosz: a polgárháború képe a baloldali mozgalmakban és ideológiákban

Vita



Az előadások rövid összefoglalója:


Zalai Anita: A politikai erők felsorakozása a Második Köztársaság éveiben – Az új pártrendszer

A második köztársaság létrejöttével Spanyolországban 1931. április 14-én nem pusztán az államforma változott. Egyszersmind az első tartósabb demokratikus kísérlet is volt ez az ibériai ország történelmében arra, hogy az ország gazdasági-társadalmi viszonyait gyökeresen átalakítsák mégpedig úgy, hogy ennek során lehetővé tegyék a nép tevékeny részvételét a politika alakításában.
A második köztársaság létrejöttével visszazsorultak a régi hatalmi tényezők, és új társadalmi erők, osztályok, rétegek számára vált lehetővé a politika alakítása. A monarchista berendezkedéstől eltérően a köztársasági alkotmény biztosította jogok révén az állampolgárok spojntán aktivitása és mozgósítása a közéletben óriási méreteket öltött és rendkívül intenzív volt. A spanyol társadalom korábban marginalizált vagy teljesen elnyomott szektorai váltak a politika tevékeny formálóivá. A spanyol történelemben 1931-ben jött létre először valós, kézzelfogható viszony a különböző társadalmi rétegek, népmozgalmak és szellemi irányzatok, illetve a politikai pártok között.
A köztársaság első két évét a reformok iránt elkötelezett polgári baloldal és a szocialista párt koalíciós kormányzása fémjelzi. Miközben 1931-ben és a Köztársaság első időszakában a reformpárti polgári köztársasági erők tényleges politikai pártok helyett mindössze egy karizmatikus személy (Manuel Azaña) köré felsorakozó csoportok voltak és alapvetően kispolgári és értelmiségi rétegeket tömörítettek, a Spanyol Szocialista Munkáspárt eleinte az egyetlen tömegpárt volt. Eközben a szocialista pártban három tendencia létezett, Indalecio Prieto, Julián Besteiro és Francisco Largo Caballero vezetésével. Ez feszültségeket generált, ami gyengítette a pártot, és akadályozta abban, hogy domináns országos politikai irányvonalat kövessen.
A köztársaság iránt elkötelezett polgárság két részre oszlott: konzervatívokra és reformpártiakra. A legjelentősebb konzervatív vagy közép/jobbközép orientációjú párt a Radikális Köztársasági Párt volt, Alejando Lerroux vezetésével, 1931-ben ez tekintélyes, történelmi múlttal rendelkező párt, emellett a legkiterjedtebb polgári köztársasági szervezet egész Spanyolországban, elsősorban populista politikájának köszönhetően. Korrupciós botrányai, illetve a nacionálkatolikus CEDA-val való közös kormányzása miatt azonban az 1933–35 közötti periódusban elvesztette tekintélyét és jórészt befolyását is.
A jobboldali konzervatív katolikus köztársaságiak gyűjtőpártja, a CEDA, mely a ritka kivételnek számító tényleges tömegpártok sorába emelkedett, az 1933. novemberi választáson tűnt fel, és azonnal a legnagyobb szavazótáborral rendelkeő erővé lett, mint a katolicizmus és a fennálló társadalmi rend védelmezője a köztársasági-szocialista politikával szemben. A politikai színpadon a konzervatív polgárságot és a spanyol társadalom egyéb széles rétegeit fogta össze és képviselte, amelyek a munkásforradalomtól való félelmükben csatlakoztak hozzá. Miután a CEDA elfogadta a köztársaság kínálta demokratikus játékszabályokat, a következő években sokan elhagyták, hogy autoriter, fasiszta irányvonalat követve keressék a politikai és gazdasági kérdésekre a megoldást, ami majd az 1936. júliusi felkeléshez vezetett.
Az országos pártrendszeren belül meg kell említeni egyes régiók (Katalónia, Baszkföld) kisebbségi pártjait, melyek fontos szerepet játszottak mind országos, mind regionális szinten. Voltak azonban politikai erők, melyek – különböző megfontolásokból – nem fogadták el a köztársaságot, mint törvényes rendet. Ezek félig-meddig a politikai pártrendszeren kívül maradtak, mint például az autoriter monarchisták (Tradicionalisták, Spanyol Újjászületés), a Spanyol Falange, JONS, illetve a politikai paletta másik szélén az anarcho-szindikalisták, az anarchisták (CNT-FAI) és (eleinte) a kommunisták, akik a köztársaságot akkor még tisztán polgári berendezkedésnek tekintették és úgy döntöttek, hogy nem működnek együtt vele.
Összegezve: A köztársaság éveiben olyan pártrendszer jött létre, amely – gyakori átrendeződései dacára – minden korábbinál tökéletesebben tükrözte a spanyol társadalom szociális-kulturális tagolódását. E tekintetben alkalmasnak látszott a társadalmat megosztó konfliktushelyzetek oldására, bizonyos mértékű konszenzus kialakítására. Széthullásának okait nagyobbrészt nem önmagában, hanem a külső feltételek drámai törésvonalaiban, mindenekelőtt a véres polgárháború kirobbanásában találhatjuk meg.


Lénárt András: A fénykép és a film a spanyol polgárháborúban

A spanyol polgárháborúról, mint egyik, a huszadik század történelmét meghatározó eseményről az utókor számára a fénykép és a film segítségével nagy mennyiségű, időtálló vizuális emlék maradt fenn, amelyeket a korszakot tanulmányozó szakemberek, de az érdeklődő laikusok is értékes forrásként kezelhetnek. Ezt annak a tudatában kell tenni, hogy mind a foto, mind a film (pillanatnyi tevékenység, illetve cselekvéssorozatok megörökítésével) objektív ábrázolási mód, de a gyakorlatból tudjuk, hogy az egyes képek és filmek tárgyuk és ábrázolásuk tekintetében is a készítő sajátos látásmódját és szándékait tükrözik, mindent az ő szemszögéből láttatnak.
Előadásomban a spanyol polgárháborút, annak egyes személyiségeit és fontos vagy éppen hétköznapi eseményeit megörökítő alkotásokat emelek ki. Ezeket rendkívüli kincsként kezeli az utókor, mint drámai események tanúságértékű (bár sok esetben különbözőképpen manipulált, és ezáltal vitákat keltő) dokumentumait. Talán az akkor nemrégen megjelent film a fényképeknél is nagyobberővel bírt. Így a tényszerű információ-közlésen kívül mindkét fél tudatosan, előre megtervezett propaganda-céllal kezelte a sebtében kialakított filmpolitikát, hogy produktumai saját eszméiket, céljaikat szolgálják, és ezzel hidat képezzenek a harcoló alakulatok cselekményei és szenvedései, illetve a hátország civil lakossága között.
Különbséget kell tennünk a háború éveiben forgatott, valamint a később készült, de az 1936-39-es eseményekre reflektáló munkák között. Az időkeretet figyelembe véve a polgárháború éveiben készült filmekre kívánok összpontosítani.


Jemnitz János: A francia és az angol baloldal reagálása a spanyol polgárháborúra

Mélyen beágyazott ítéletek éltek arról, hogy milyen volt a francia Népfrontkormány és a Blum vezette szocialista centrum magatartása.
A valóság a francia kormány „pad alatti” segélynyújtása, amelyet Jules Moch emlékiratai kitűnően leírnak, és amelyről spanyol köztársasági politikusok elismerően nyilatkoztak. A korlát Párizs függése volt Londontól.
A francia szocialisták balszárnya, Marceau Pivert és Gauche Révolutionnaire című újságja végig nagyobb segítséget követelt. A népfrontos értelmiségiek is, a nagyon befolyásos Vendredi hasábjain. A népfrontot ugyancsak elfogadó, de iránta kritikusabb csoportosulás is, François Mauriac-kal és Sept című lapjával.
Még a francia jobboldal is megoszlott. Volt egy vonulata, amely élesen és egyoldalúan népfront-ellenes volt, de egy másik is, amely keményen Hitler-ellenes is (de Kérillis). Létezett a Mussolini-hívők befolyásos áramlata is (Flandin). Nem mellőzhetők a francia kommunisták kezdeményezései és az általuk gyakorolt kritika sem.

Az angol Labour Party 1936 és 1938 közötti bonyolult és változó magatartása sem felejthető. A baloldali angol értelmiség határozottan foglalt állást, nem csak a Labour baloldalán; lásd Atholl hercegnő könyvét; nem beszélve a Független Munkáspárt (ILP) külön esetéről, ahol még Fenner Brockway, a New Leader szerkesztője is a CNT-vel és a POUM-mal rokonszenvezett. A lap Spanyolországba küldött tudósítója erről kisebb könyvet is megjelentetett. Így érthető, hogy Orwell könyve és véleménye nem volt az egyedüli.
Szólni kell a Nemzetközi Brigádok angol önkénteseiről. Az ő emléküket ott sokkal többen  őrzik, mint itthon.


Katona Eszter: Mussolini és a spanyol háború

Az 1936 júliusában kitört spanyol polgárháborúban érvényesülő külföldi behatást sok történész vizsgálta már. Előadásomban szeretném bemutatni a felkelőknek nyújtott olasz segítség indítékait, mértékét és jelentőségét.
Mussolini érdeklődése a spanyolok iránt régebbre, Primo de Rivera idejére nyúlik vissza, de Primo rendszerének eltűnése után is figyelemmel kísérte a spanyol politika alakulását. 1931-ben, vagyis a spanyol monarchia bukása után a Duce tollából született egy érdekes aforizmagyűjtemény, mely az olasz diktátor spanyol köztársaságról alkotott véleményének a summázata. Ezek az ideák alkoták a spanyolországi olasz külpolitika alapját.

Előzmények: a kapcsolatok keresése
Spanyolországban a baloldali kormányt támadó első konspirációra 1932-ben került sor, és már ekkor kimutatható az olasz támogatás, jóllehet még csak gondolati síkon (Juan Ansaldo látogatása Italo Balbónál, az olaszok ígérete Sanjurjo támogatására 1932. április).
A következő közeledésre 1933 őszén (Ansaldo és Calvo Sotelo római látogatása) és 1934 márciusában (titkos egyezmény aláírása) került sor, ám a Duce ekkor inkább az etióp problémával volt elfoglalva és egyelőre nem nagy reményeket fűzött a spanyol ügyhöz.

A polgárháború kirobbanása és az olasz részvétel
Róma már 1936 júniusában értesült arról (a spanyol monarchista Goicoechea, ill. olasz diplomaták, Lucardi és Filippo de Rossi jelentéseiből), hogy Spanyolországban küszöbön áll egy katonai felkelés.
Az első olasz segítség repülőgépek formájában érkezett. Ez ugyan mértékében jóval a német támogatás alatt maradt, de jelentős szerepe volt abban, hogy a felkelés Afrikából átterjedhetett a félszigetre. Előadásomban áttekintem az olasz támogatás formáját, mértékét és szakaszait. Kitérek a két hadvezetés közötti különbségekre és az ebből adódó konfliktusokra (pl. Guadalajara), valamint ennek diplomáciai vonatkozásaira (Cantalupo követ leváltása).

A beavatkozás mértéke és jellege
Összességében az olasz segítség mértéke – bár különböző források más-más adatokkal szolgálnak – elérte a 8,5 milliárd lírát. Katonák tekintetében az egy adott időpontban Spanyolországban harcoló olasz katonák száma a csúcsponton 50-80 ezer fő között mozgott. Ez a jelentős anyagi és katonai hozzájárulás fölveti a kérdést, hogy Olaszország vajon milyen katonai felkészültséggel lépett volna be a második világháborúba, a spanyol polgárháborús tapasztalatszerzés nélkül.

A fasiszta propaganda
Mussolini, a fegyveres beavatkozáson kívül, a fasiszta ideológia terjesztését is sürgette a latin testvér országában. Az olasz fasizmus propagandája igen erőteljes volt már Primo de Rivera diktatúrája alatt is. A Duce, a fasiszta ideológiát kihasználva, Francóra is igyekezett nyomást gyakorolni.

Az 1936. novemberi titkos olasz-spanyol egyezmény
Az olasz támogatás kompenzációjaként Franco és Mussolini 1936. november 28-án titkos egyezményt kötött, melyben a spanyol tábornok egy sor politikai tartalmú ígéretet tett az olaszoknak. Előadásomban kitérek az utókornak az egyezményről alkotott véleményére is.

Az olasz intervenció következményei, a kapcsolatok alakulása 1939-45 között
1936 nyarán Mussolininak pontos elképzelései még nem voltak arról, hogy mit nyerhet a spanyol tábornokok támogatásával. Mindenesetre remélte, hogy Olaszország lehetőségeit sikerül bővítenie a Földközi-tenger medencéjében. Hogy a Duce mennyire tudta csatlós országgá tenni Spanyolországot, és hogy hosszú távon milyen előnye származott az intervencióból Olaszországnak, az valójában csak a második világháború éveiben derült ki, amikor a két ország között igen mozgalmasan alakultak a kapcsolatok. Diplomáciailag a legbonyolultabb időszak kétségtelenül Mussolini bukása és a salòi köztársaság megalakulása után következett el, amikor is Franco újra bebizonyította, hogy mennyire jó taktikus.


Domonkos Endre: A katalán autonómia létrejötte és sorsfordulói a második köztársaság éveiben

A második köztársaság időszaka (1931-1939) a spanyol történelem egyik legfontosabb modernizációs kísérlete volt. A baloldali republikánusokból és nemzetiségi képviselőkből álló koalíciós kormány egy sor fontos reformintézkedést (agrárreform, munkaügyi törvények és hadügyi reform) fogadott el, mely az ibériai ország gazdasági és társadalmi téren való elmaradottságának felszámolására irányult. A köztársasági kabinet emellett az országot alkotó nemzetiségek helyzetét is átfogóan rendezte a katalán és a baszk autonómia statútum kidolgozásával.
Katalónia autonómiájának újbóli helyreállítása a második köztársaság idején került napirendre. A katalán autonómia statútumot a Cortes 1932 szeptemberében fogadta el, melynek alapján helyreállították a Generalitat, mint kormányzó szervet. A történelmi hagyományok miatt Katalóniában a Generalitat a regionális kormányt, a parlamentet és a Katalán Fellebbviteli Bíróságot is magába foglalta. A katalán kabinet a köztársaság időszaka (1931-1939) alatt egy sor helyi intézményi, területi szervezettel és önkormányzati rendszerrel kapcsolatos tervet fogadott el. A második köztársaság ideje alatt a spanyol központi és a katalán regionális kormány között több alkalommal konfliktusra került sor (1934 októberében és 1937 májusában).  A madridi kabinet ugyan gyorsan helyreállította a rendet Katalóniában, de az egyre jobban megerősödő munkásszervezetekkel és polgári sajtóval szemben nem bírt.   
A Köztársaság azonban egy sor társadalmi, politikai, szociális és nemzetiségi problémát örökölt a monarchiától, amellyel szemben nem tudott eredményesen fellépni. A kormány által meghirdetett reformintézkedések a nagybirtokos arisztokrácia és a klérus ellenállása, valamint a koalíciós pártokon belül kibontakozó érdekellentétek miatt rendre meghiúsultak. A köztársasági rendszer meggyengüléséhez nagymértékben hozzájárultak olyan tényezők, mint a jobboldal titkos szervezkedései, katonai puccsok, az anarchista zendülések és földfoglalások, továbbá az ún. antiklerikalista megmozdulások. További problémát jelentett, hogy a republikánus-szocialista többség nem tudta megnyerni a modernizációs intézkedésekhez a falusi parasztság támogatását.
Az 1930-as évek közepére a politikai és társadalmi élet nagymértékben polarizálódott, minden politikai erő megszervezte saját fegyveres szervezetét. A politikai erők megosztottsága és az instabil belpolitikai helyzet a spanyol polgárháború kitöréséhez vezetett, melyből a Francisco Franco-vezette jobboldali nacionalista erők kerültek ki győztesen. A polgárháború megpecsételte Katalónia sorsát is, mivel az autonóm tartomány Valenciával együtt a köztársaságpárti erők oldalán harcolt a jobboldali Falangista Mozgalommal szemben. 1939. január 26-án Franco csapatai elfoglalták Barcelonát, a katalán kormány – köztük Lluís Companys és Josep Tarradellas – külföldi emigrációba kényszerült.


Semsey Viktória: Klerikalizmus és antiklerikalizmus a polgárháborús Spanyolországban

A klerikalizmus és az antiklerikalizmus harca a spanyol 19. és 20. század állandó kísérője. A Köztársaság 1931. évi győzelme és az ellene 1936 júliusában kirobbant katonai felkelés közötti években ez az ellentét soha nem tapasztalat hevességel tört felszínre.
A szakirodalom bőségesen foglalkozik az egyház szerepével, esetenként felelősségével az 1931–1939-es időszakkal kapcsolatban. A laikus Köztársaság és az egyház közti konfliktus kezelése bonyolult kéréseket vet föl. Az egyház régóta, az 1875-ös restauráció óta különösen szoros kapcsolatban volt a monarchiával, legitimálta a hat forradalmi év után restaurált királyságot. Befolyása messzemenő konkrét formákat öltött az oktatásban, a családi életben. Világi katolikus egyesületek hálózatait építette föl: Acción Católica, Katolikus Propagandisták Nemzeti Egyesülete (ACNP), katolikus szakszervezetek stb., eszméi hirdetésének a szolgálatában.
Az egyház 1931-36 között is a társadalmi rend és a vallás egységének a képviseletét kívánta ellátni, miközben beavatkozott a politikai folyamatokba, minden esetben a legitim Köztársaság ellenében,
A laikus törvényhozás keltette aggodalom miatt 1931–1932-ben az egyházi vezetés komolyan megpróbálkozott az egyházi vagyon egy részének külföldre menekítésével. A Köztársaság kormánya erre püspökök kiutasításával, a rendi iskolák bezárásával (1932) válaszol. A lakosság köréből egyes csoportok templomok, kolostorok megrongálásával, többször fölgyújtásával reagáltak. A rendi iskolák bezárását valóságos „iskolaháború” követi. Egy 1933-as pápai utasítás passzív ellenállásra szólít föl a törvény végrehajtása ellen.
Tovább éleződik az ellentét a polgárháború kirobbanása után. A különösen kegyetlen harcok első hónapjaiban a Köztársaság nagy részében szüneteltek az egyházi szertartások, több helyen pedig emberéletek százait követelő erőszakcselekményekre is sor került. Az utóbbi években vetődött csak föl egyházi részről a felkelők által meggyilkolt vagy bebörtönzött papok, apácák és szerzetesekről való megemlékezés.
A polgárháború éveiben is volt a hazai és a nemzetközi katolikus közvéleménynek a Köztársaság iránt lojális és szolidáris része. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a spanyol demokratikus átmenet előestéjén és menetében jelentősen enyhült a klérus és a progresszió ellentéte, figyelemre méltó közeledés is végbement.


Zoltán Márta: Hadsereg(ek) a spanyol polgárháborúban (1936-1939)

Amikor 1936. júliusában – korábbi történelmi hagyományaihoz hasonlóan – néhány spanyol tábornok arra készült, hogy aktívan beleszóljon az ország politikai sorsának alakulásába, a februári választásokon győztes baloldali köztársasági kormány nem vette komolyan az előkészületekről szóló figyelmeztető jelzéseket. A lázadás kirobbanásakor ezért nem tudott azonnal megfelelően reagálni, így a lázadást nem tudta csírájában elfojtani (mint tette ezt utoljára 1932 augusztusában, Sanjurjo tábornok puccskísérlete alkalmával).
A hadsereg, mint az ország is, kettészakadt; gyors lefolyású puccs helyett hosszan tartó, véres háborúba bonyolódtak.
Tanulmányomban röviden bemutatom az egy tőről fakadó, de több rétegű haderő és tisztikar helyzetét, összetételét a lázadás kirobbanása előtt és megoszlását a felkelés után. Felvázolom a két oldal egy tőről fakadt haderejének azonos jellemzőit, problémáit. Bemutatom, hogy a kiszélesedő háború által megkövetelt szervezési, kiegészítési, vezetési, kiképzési stb. feladatokat hogyan oldották meg, valamint hogyan jellemezhetők harcvezetési, hadműveleti viszonyaik, a háború megvívásának feltételei, módjai.
Végül összefoglalom a háborúról a korabeli magyar katonai szaksajtóban megjelent tanulmányokat, a háború során tapasztalt „újdonságokat”: a háború mint „nagy hadgyakorlat” értelmezését.


Konok Péter: Emlékezet és mítosz: a polgárháború képe a baloldali mozgalmakban és ideológiákban

Meglehetősen elkoptatott historiográfiai közhely, hogy minden korszak megteremti a saját múltját – ám ezeknek a múltaknak a vetélkedése és ütköztetése gyakran sokat képes feltárni az adott korszakból. Éppen így igaz ez a különféle politikai áramlatokra és irányzatokra is. A spanyol polgárháború – bár a baloldal vereségével végződött – több oknál fogva is hosszú ideig (de legalábbis a harcok veteránjainak élethosszáig) kitüntetett szerepet kapott a különféle baloldali mozgalmak ideológiai identitásában. Létezett az eseményeknek egy általánosabb olvasata, amely a legkisebb közös metszetként az antifasiszta harcot, a nemzetközi szolidaritást és a demokrácia védelmét vállalta fel, ám a különféle baloldali részhalmazok még ezeket a közös értékeket is igyekeztek saját nyelvezetükre lefordítani.

A spanyol polgárháború eseményeinek három nagy baloldali olvasata létezik: a szocialista-szociáldemokrata (amelyet sokban befolyásol azoknak fiatal radikális szocialistáknak az emlékezete, akik azután a nyugati szociáldemokrata mozgalom fontos alakjai lettek); a kommunista (államszocialista) olvasat, amelyet a konkrét, belső hatalmi-politikai szükségletek és taktikai küzdelmek mellett a többi irányzattal való viszony is többször áthangszerelt, illetve a liberter-anarchista olvasat, amely politikai hatásában a leggyengébb volt ugyan, de a spanyol polgárháborúról kialakult általános látványt (a spektákulumot) máig is hatóan dominálta. Mindazonáltal számos olyan személy – és így persze számos olyan történet – is létezett, akik a baloldali halmazok metszeteiben, az egyes ideológiai csoportok találkozásaiban helyezkedetek el. Így a konkurens olvasatok egyben ki is egészíthetik egymást.

Az előadásban leginkább azt kísérlem meg röviden bemutatni, hogy az adott, ismert kimenetelű (lezárt) események miként formálódtak legitimációs vagy önigazoló narratívákká, azok milyen belső törvényszerűségeknek engedelmeskedtek, és végül miként kapcsolódnak össze, képezték le a korszak baloldaliságának egyfajta minimumát, és a rá következő korszakok baloldaliságainak kánonjait. Vagyis a fókuszban maga a baloldaliság áll, ahogy a spanyol polgárháború emlékezetében és mítoszaiban önmagát vizsgálja és értelmezi.


Helyszín : a Politikatörténeti Intézet I. emeleti konferenciaterme (1054 Bp., Alkotmány u. 2.)

Vissza