polhist logo
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

Márciusi Front 75 - emlékkonferencia

csütörtök, 8. március 2012, 10:00 - 14:00
Találatok : 4331


A konferencián elhangzott egyes előadások írásos változatát itt olvashatják:


A konferencia beszámolója, a mozgalom kronológiája és az 1937-es programja:


Márciusi Front 75 - emlékkonferencia

Helyszín: a Politikatörténeti Intézet I. emeleti konferenciaterme

(1054 Bp., Alkotmány u. 2.)



Program:


10.00  Megnyitó (Sipos Péter)

10.05  Agárdi Péter: Régi és új márciusok között… (Bevezető előadás)

10.30  Hermann Róbert: 1848–1949 emlékezete

10.50  Tóth Pál Péter: A Márciusi Front emlékezete

11.10   Salamon Konrád: A Márciusi Front megalakulásának körülményei

11.30 – 11.50 – Vita


11.50 – 12.00 - Kávészünet


12.00   Pritz Pál: Külpolitikai gondolatok, illúziók

12.20   Konok Péter: Szociográfiák, társadalomismeret és a Márciusi Front

12.40   Pintér István: A népi demokrácia a Márciusi Front programjaiban

13.00   Feitl István: A Márciusi Front szétverése (Záróbeszéd)


BESZÁMOLÓ

Az 1937-es Márciusi Front megalakulásának 75. évfordulójára emlékezve rendezett tudományos konferenciát a Politikatörténeti Intézet 2012. március 8-án.


Sipos Péter megnyitójában utalt arra a véletlen egybeesésre, hogy az emlékkonferencia a nemzetközi nőnapra esett. Ennek kapcsán kifejtette, hogy bár a Márciusi Front megalakulása nem olyan örökérvényű ünnepünk, mint a nőnap, de esetenként kötelességünk a rá való emlékezés. A rendezvény aktualitását abban látta, hogy ha a Márciusi Front programpontjainak egy részén túl is lépett az idő, de jó néhány még ma is időszerű, s azokat érdemes felmutatni. Ezért nem egy „múzeumi tárggyal”, hanem nagyon is aktuális kérdésekkel foglalkozik a konferencia.


Agárdi Péter Régi és új márciusok között… címmel tartott bevezető előadást, amelynek elején korabeli, az 1930-as évekből származó szövegekkel idézte fel a Március Front és a korszak hangulatát. Sipos Péterhez csatlakozva ő is időszerűnek ítélte mind az akkori programpontokat, mind azok társadalom- és hatalomkritikai tartalmát, továbbá a civil és ellenzéki szervezkedés kérdéseit. Kiemelte, hogy 1848 hagyománya, „újrajátszása” időről-időre megjelenik a magyar történelemben, így ezáltal is folyamatosan, máig benne van az emlékezetpolitikában. Az előadó áttekintette a Márciusi Fronttal kapcsolatos fő kérdéseket, elsősorban azt, hogy mi is volt ez: véleménye szerint egy értelmiségi elit és egy baloldali tömegmozgalom szövetsége, amelyet a nyugat-európai (francia, spanyol) mintákat is követő népfront-kezdeményezés egyik legfőbb hazai szervezetének tekinthetünk. Szociológiai tartalmának jelentőségét az adta, hogy a földkérdés összekapcsolódott az általános demokratikus követelésekkel és kapitalizmuskritikával, ezért átfogó emancipációs tartalom jellemezte.


Tóth Pál Péter előadásában azt vizsgálta, hogyan is emlékeztünk, emlékezünk a Márciusi Frontra. Megítélése szerint vannak olyan „csomósodási pontok”, évek, amikor ez az emlékezet erős és aktuális volt: 1941, 1947, 1977 és 1987. Ezek közül az első kettőt még alapvetően a politikai töltetű felidézés és elemzés jellemezte, mert az akkori emlékezők (pl. 1947-ben Bibó István: A Március Front tíz esztendeje) az aktuális kérdésekre próbáltak választ keresni a mozgalom felidézésével. A hosszú csend után az 1970-es évek második felének aktív emlékezésében viszont már az alapos és részletes történeti feldolgozások játszották a fő szerepét, még ha azok a Március Front igazi jelentőségét, a „haza és haladás” kérdéskörét még kevéssé vizsgálták.


Hermann Róbert azt mutatta be, hogy 1848–1849 emlékezete hogyan alakult 1937-ig, s hogyan viszonyultak hozzá a Márciusi Front kulcsszereplői. 1867 után a politizáló közvéleményben a szabadságharc nemzeti egységének mítosza dominált, amellyel szemben a századforduló után jelent meg a radikális, illetve a szocialista gondolkodók kritikus megközelítése, benne a nemesség és elit szerepének bírálatával. A 1930-as évek népi írói is kritikusan ítélték meg az eseményeket, például Illyés Gyula szerint a legalsó rétegek semmit sem kaptak 1848-ban. A Horthy-korszakban a hatalom és ideológusai nem tudtak igazán mit kezdeni 1848-cal, amit lezárt, aktualitását vesztett kérdésnek próbálták beállítani. Ezzel szemben a Márciusi Frontban résztvevők mint folytatandó és befejendő örökségként tekintettek a forradalomra. Ezt az is mutatja, hogy az 1848-as és az 1937-es 12 pont között több átfedés volt.


Salamon Konrád a Márciusi Front megalakulásának körülményeiről beszélt. Megítélése szerint a népi falukutató mozgalom a szabadságjogok érvényesítését, a demokratikus közéletet és a társadalmi reformot együttesen képviselte. Ebből fakadóan egyszerre kritizálták a liberális kapitalizmust és baloldali kollektivizmust, illetve a nemzeti konzervatív hatalmat és a baloldali szocialistákat. Ennek ellenére a Március Frontban együtt tudtak működni baloldali, kommunista értelmiségiekkel és fiatalokkal, és ha viták közepette is, de közös programot állítottak össze.


A konferencia első felét záró vitában Salamon Konrád egy fogalmi javaslata került célkeresztbe, amely szerint az 1930-as évek népi-urbánus vitája helyett pontosabb lenne a nemzeti és a radikális demokraták vitájáról beszélni. Ezzel szemben többen felvetették, hogy a népiek egyes képviselői kirekesztő nézeteket vallottak, amelyek nehezen illeszthetőek bele egy demokratikus gondolkodásmódba. A másik jelző, a radikális szintén nem igazán megfelelő, hiszen a népiek bizonyos értelemben radikálisabbak voltak az urbánusoknál, főként mert a polgári demokrácia helyett a mélyrehatóbb változást jelentő népi demokráciát követelték.


Pritz Pál előadásában a népi írók külpolitikai gondolatait elemezte. Összefoglalóan úgy ítélte meg, hogy a népiek szellemi-politikai teljesítményén belül a külpolitikai kérdések meglehetősen szerény helyet foglaltak el, de ez a deficitet nem szabad túlhangsúlyozni, mert az belesimul a magyar közvélemény, sőt az elit gyenge külpolitikai iskolázottságába. A népi írók „apjának” tekintett Szabó Dezsőnél is a mély, ma is időszerű meglátások számos esetben az akkor is mélyen valótlan, történetietlen kijelentésekkel, eszmefuttatásokkal keveredtek. De mind ő, mind a népi írók legfőbb törekvése a szokásos, a népet és a nemzetet szinonim fogalomként kezelő felfogással szemben a korabeli nemzet és a nép közötti ordító különbség megmutatása, s ennek nyomán népnek a nemzetbe történő beemelésére, felemelésére irányuló erőfeszítés volt. Ezért közülük többen és többször indítványozták: a belpolitika legyen az ország külpolitikája. Az illúziók mellett ebben a gondolatban mély igazság is van: a polgári korban, amikor a nemzeti érzés, a nacionalizmus a külpolitika motorja, akkor a jó külpolitikához igazi, erős nemzeti összetartozás szükséges. A falu nyomorával szembeni érzéketlensége miatt a népi írók által sokat ostorozott Bethlen István azonban lemondott arról, hogy erős nemzetet építsen, megelégedett azzal, hogy egy erős rendszert hozzon létre.


Konok Péter a szociográfiák, a társadalomismeret kérdését vizsgálta. Véleménye szerint a Márciusi Front zászlóbontásakor lényegében mindenkit ott találunk, aki az úgynevezett „népi oldalról” vagy a baloldalról kiindulva a megelőző évek során arra a felismerésre jutott, hogy a magyarországi vidék viszonyainak értő és érzékeny feltárása – vagyis a szaktudományosság és az empátia, illetve a felháborodás elegye – bármiféle valódi változás elengedhetetlen kiindulópontja. Bár Trianon után a faluszociográfia módszerként a hivatalos hatalom eszköztárába is belekerült, a vidéki Magyarország még sokáig felfedezésre várt, s csak az irodalmi szociográfiák írói voltak képesek az empirikus adatok valódiságát a társadalmi problémák mélyebb igazságává transzformálni. Az előadó részletesen elemezte, hogy a szociográfiák írói, akik az ország átfogó modernizációjában gondolkodtak, hogyan, milyen ellentmondásosan viszonyultak a korszak nagy modernizációs paradigmáihoz (angolszász liberális, fasiszta, szovjet-sztálinista).


Pintér István a népi demokrácia fogalmával foglalkozott. Részletesen bemutatta, hogy milyen események követték a Márciusi Front megalakulását, amelynek jelentőségét az is jól mutatta, hogy minden akkori politikai irányzat nyilvánosan, elítélően vagy támogatóan, de reagált az új ellenzéki szervezet fellépésére. Az előadó hangsúlyozta, hogy a népi demokrácia akkori fogalmát nem az 1945 után történtek fényében, hanem a két világháború közötti időszak közbeszédébe visszahelyezve kell megítélnünk: ebből következően az nem egy „kommunista” találmány, hanem az 1930-as évek értelmiségi vitáiban kiérlelődött, színvonalasan megfogalmazott követelés, összefoglaló program volt.


Feitl István záró előadásában a Márciusi Front szétverését mutatta be. Véleménye szerint a Márciusi Front gyors felszámolásában három tényező játszott szerepet: a rendezvények, a nyilvános fellépések betiltása, a népi írók elleni megfélemlítő perek, és a mozgalommal szimpatizáló újságok meghurcolása, elkobzása, végül ellehetetlenítése. Mindebben a korszak mélyen antidemokratikus politikai töltetű rendvédelmi politikája és jogszolgáltatása játszotta a főszerepet. A népi írók elleni perek azonban visszájára fordultak, nyilvánosságra kerülve leleplezték az ügyészi és bírói eljárások elfogultságát. A népi írók könyveinek elkobzása, fellépéseik ellehetetlenítése azonban a legális lehetőségek megszűnését jelentette 1938 első felében. A Horthy-kurzus sikeresen „törvényen kívül” helyezte a Márciusi Frontot. Volt is mitől tartania, mert azt makulátlan és hallatlanul tehetséges fiatal értelmiségiek vezették, akik újszerű, radikális, demokrata, a szegénység ellen szabadságharcot hirdető befogadó nemzeti politikát tártak az ország közvéleménye elé, amely kéznyújtásra emelte kezét a környező országok felé. Példájuk ma is figyelemre méltó.


A rendezvény szünetében a korabeli szociográfiákból és a Márciusi Frontról szóló könyvekből készült kiállítást tekinthettek meg a látogatók. 



A Márciusi Front programja


Népünknek válságos és sorsdöntő korszakában élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március minden idők magyar ifjúsága számára a tetemrehívás hónapja, amikor az első március számon kéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott szellemi örökségét újra felemeljük és követeljük…

 

1.  Az ország demokratikus átalakítását.

2.  A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.

3.  Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.

4.  Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének legteljesebb betartását: országgyűlési képviselő ne vállalhasson igazgatósági, érdekképviseleti stb. tagságot.

5.  Az 500 kat. holdon felüli birtok kisajátítását.

6.  A bankok, kartellek és monopóliumok magyarságsorvasztó uralmának megszüntetését.

7.  A progresszív adórendszer bevezetését.

8.  A munkát minden dolgozni akaró magyar számára: a 40 órás munkahét bevezetését a szellemi és fizikai munkában egyaránt, az álláshalmozás és a mamutjövedelmek megszüntetését.

9.  A minimális munkabérek megállapítását a biológiai létminimum felett.

10.  A dolgozók gazdasági vonatkozású szervezkedésének szabadságát.

11.  Az alsóbb néposztályok érdekében a közép- és főiskolákon a progresszív tandíjrendszer és a minőségi szelekció bevezetését.

12.  A magyar revíziót: a Duna völgyi népek számára a hovátartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.


Ebben az embertelen és magyartalan világban csak így látjuk biztosítva népünk jövőjét, és szilárdan hisszük, hogy hívek maradtunk az első március szelleméhez.


Márciusi Front

1937. március 15.


Helyszín : Politikatörténeti Intézet I. emeleti konferenciaterme (Bp. V., Alkotmány u. 2.)

Vissza