polhist logo
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

Hetven éve Románia átállt a szövetségesek oldalára

szombat, 23. augusztus 2014Találatok : 4298


Hetven éve, 1944. augusztus 23-án I. Mihály román király magához kérette, majd letartóztatta Ion Antonescu marsall államvezetőt. Az új, Sanatescu tábornok vezette kormány fegyverszünetet kért a szövetségesektől, majd hadat üzent a Harmadik Birodalomnak.


A Conducător (a Duce és a Führer román megfelelője) 1940 szeptemberében, Észak-Bukovina, Besszarábia és Észak-Erdély elvesztését követően került hatalomra. Akkor lényegében ő mondatta le II. Károly királyt, majd a Vasgárdával együtt kormányt alakított. 1941 januárjában, Hitler egyetértésével leverte a gárdisták lázadását, akiknek vezetőit Németországban internálták. Antonescu betiltotta a pártokat, etnokratikus dikatúrát vezetett be, részben a hadseregre támaszkodva, részben számíthatott a régi politikai igazgatási elit fontos személyiségeire is, akik kormányaiban szerepet vállaltak.


Mindenekelőtt az elvesztett területek visszaszerzését remélve kezdettől fogva részese volt a Szovjetunió elleni háborúnak, a Romániához csatolt ún. Transznisztriában (Dnyeszter folyón túli területeken) zajlott le a romániai Holokauszt is, ide deportálták a zsidók egy részét és a cigányokat. A román hadsereg Sztálingrád után súlyos veszteségeket szenvedett, a szovjet csapatok 1944 márciusában átkeltek Prut folyón, a front csak májusban stabilizálódott Moldva északi és Bukovina déli részén haladva.


A szovjet offenzíva augusztus 20-án indult, augusztus 23-ára elesett Iași és Chișinau városa, a román hadsereg pedig képtelen volt tartósan ellenállni a nyomásnak. A szövetségesekkel, az 1944. március 19-én leváltott magyar Kállay-kormányhoz hasonlóan, már régóta titkos tárgyalásokat folytató Románia vezetői végül elhatározták a rendszerváltást, amiben a nem egészen 23 éves legitim államfőnek jutott fontos szerep. A német katonai és politikai vezetést annak ellenére meglepte az átállás, hogy a magyar és a román kormány már évek óta kölcsönösen feljelentették egymást Hitlernél, aki azonban nem csak megbízott a katonás Antonescuban, hanem végig hitt abban is, hogy a marsall képes megtartani csapatai hűségét. A sebtében végrehajtott katonai ellenakció csak arra volt elegendő, hogy a hatalmas veszteséget szenvedett német csapatok visszavonulását valamennyire megkönnyítse. Így aztán már csak arra nyílt lehetőség, hogy a korábban éppen Hitler által internált Horia Sima, a Vasgárda vezetője nemzeti kormányt alakítson – Németországban.


A román átállás stratégiai jelentősége nehezen túlbecsülhető. A német főparancsnokság kénytelen volt megkezdeni a Balkán kiürítését, és a sebtében a frontra vezényelt tartalékok segítségével is csak arra tehetett kísérletet, hogy valamilyen módon megakadályozza a szovjet páncélos csapatok kijutását az Alföldre. Ehhez számíthatott a magyar hadseregre is.


A fordulat természetesen hatással volt Magyarország helyzetére is. Mint már arról volt szó, mindkét kormány kereste a nyugati szövetségesekkel kötött különbéke lehetőségét, ennek azonban Magyarország esetében véget vetett a német csapatok bevonulása 1944. március 19-én, majd a Sztójay-kormány kinevezése. A magyar kormányzat ettől kezdve fokozottan vett részt a háborúban, igaz a katonák és a politikusok is arra számítottak, hogy elsősorban a Keleti-Kárpátok vonalán kell szembe nézni a szovjetekkel. Románia átállása mindezt egy csapásra meghiúsítani látszott, hiszen a Dél-Erdélybe és a Bánságba vezető útvonalakat így harc nélkül vehették birtokba a szovjetek és újdonsült szövetségeseik.


Ugyanakkor a kiugrás lehetőségét kereső magyar politikusok maguk is meg voltak győződve arról, hogy Németország elveszíti a háborút. Horthy ki is használta a román átállást és az amúgy is megrendült helyzetű Sztójayt leváltotta. Helyére azonban csak augusztus 29-én nevezte ki Lakatos Géza vezérezredest, addig a minisztertanács Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter elnökletével ülésezett.


A dilemma egyértelmű volt. Magyarország lényegében végig arra készült, hogy a háború végén szükség esetén katonai eszközökkel „oldja meg” az erdélyi kérdést. Románia átállása azt is jelentette, hogy az esetleges magyar kiugrás nyomán ismét egymás oldalán harcolnak, ráadásul úgy, hogy a magyar kormány – lényegében pontosan – számított rá, hogy a szövetségesek Romániának ígérik Észak-Erdélyt vagy annak jelentős részét, hiszen a román kormány immár nem számolhatott Besszarábia és Észak-Bukovina visszaszerzésével. Ugyanakkor a vezérkari főnöknek az augusztus 25-i minisztertanácson ismertetett, később is fenntartott álláspontja szerint a magyar hadsereg legfeljebb a román csapatokkal szemben számíthatott sikeres fellépésre – mindenekelőtt Észak-Erdély megvédésére –, a velük egyesült szovjetekkel szemben már nem. A szövetséges hatalmaktól pedig sora érkeztek a jelzések, hogy elérkezett az utolsó pillanat a magyar kiugrásra. Sőt, diplomáciai csatornákon még arra is utalás történt, hogy egy esetleges magyar támadás Dél-Erdély ellen kifejezetten negatív következményekkel lenne a magyar békeesélyekre és feltételekre, „végzetes, jóvátehetetlen hiba volna”.


Reálisan értékelve tehát Erdély, illetve a revíziós területszerzés nem lehetett teljes egészében megőrizhetőnek, különösen, mivel a honvéd vezérkar a németek részéről felvonultatható csapatok nélkül még sikeres offenzívára sem látott reményt. Ugyanakkor a szovjet megszállástól is rettegtek, úgy vélték, hogy az a középosztály – magukat is ide tartozónak gondolták – azonnali, véres megsemmisítésével jár. Végül két dologra alapozva született döntés a teendőkről. Részben azzal számoltak, hogy az angol és amerikai vezetés érdekében áll Magyarország megszállása és a szovjetek távoltartása, így értékelni fogják, ha a magyar csapatok feltartóztatják őket. Részben pedig azt remélték, hogy német segítséggel mégis sikerül legalább Dél-Erdélyt visszafoglalni. Igaz, a vezérkar által ehhez szükségesnek tartott erősítéseknek a németek csak a töredékét tudták felajánlani és a hadszíntérre vezényelni, ám az elhatározás mégis megszületett: a magyar királyi honvédség minden ellenkező érv dacára offenzívába kezd Torda mellett és Arad térségében.


A közel egy hónapig húzódó tordai csata és a rövid lefutású aradi offenzíva volt a román kiugrás közvetlen utóélete, mind politikai, mind katonai szempontból. Bár Tordát és Aradot rövid időre elfoglalták a magyar és német csapatok, október közepére a szovjet csapatok lényegében minden ponton kijutottak az Alföldre vagy annak peremére. A két városban történtek azonban nagyon is jól jellemzik azt a feloldhatatlannak bizonyult, nem kis részben önmaga teremtette dilemmát, amiben a magyar politika vergődött.


A magyar lakosság lelkesen fogadta a bevonulókat, a revízió újabb sikerét látva a kérészéletű eredményekben. A városparancsnokok pedig egyik első intézkedésükkel mindjárt elrendelték a magyarországi zsidótörvények- és rendeletek életbe léptetését, a sárga csillag felvarrását. Sőt, a Maros-menti városban a gettó kijelölésére is sor került. Tordán Bethlen Béla kormánybiztos lépett fel a zsidók érdekében, Aradon azonban csak a szovjet csapatok már augusztus végén előre látott feltartóztathatatlan előrenyomulása vetett véget az akciónak. Felszabadulás és katasztrófa, mindez egyetlen rövid, történeti pillanatba sűrítve.


Egry Gábor


Magyar rendőrök Arad főutcáján 1944. szeptember 14.


Vissza