Döntő fordulat a hazai belpolitikában – 1947. május–június
1947. június 2-án mondatták le miniszterelnöki tisztségéről a kisgazdapárti Nagy Ferencet. Svájci szabadságát töltötte, miközben idehaza a kommunista párti politikusok alaptalanul megvádolták azzal, hogy tudott a néhány hónappal korábban „leleplezett” köztársaság-ellenes „összeesküvésről”. Miután emigrációba menekült, ott hiába próbált védekezni, idehaza a kommunisták úgy tudták hangolni a közvéleményt, hogy hitelt adjon a vádaknak. Nagy Ferenc és más vezetői elvesztése után a Kisgazdapárt megroppant, nemsokára széthullott. Baloldali csoportjai a kommunista párt eszközévé váltak, így Rákosi Mátyáséknak nem maradt ellenerejük a hatalomban.
1947 tavaszára a politikusok előtt világossá vált, hogy a két szembenálló tényező, a polgári és a kommunista orientáció egymástól élesen elváló alternatívát képez. Ekkor még meg lehetett fogalmazni a két teljesen eltérő országstratégiát, bár ez egyben a választóközönség két táborrá szakadásának veszélyét is hordozta, és ezzel felrémlett egy polgárháborús helyzet képe. Az egyik stratégia nyugati segítséggel, jelentős kölcsön révén (Truman-doktrína) polgári demokratikus körülmények között stabilizálta volna a belpolitikai viszonyokat államosítások nélkül. A másik szovjet segítséggel, pontosabban a szovjet követelések mérséklésével, jóvátételi kedvezménnyel, valamint a hároméves tervvel, s államosításokkal operált volna, és azzal a reménnyel, hogy az irányított gazdálkodás hatékonyabb lesz, mint a piaci. Volt egy harmadik lehetőség is: az engedmények és az időhúzás terve. Ezt képviselték a kisgazda vezetők, de ennek egyre kevésbé volt perspektívája, miután a világhatalmak élesedő polarizációja ezt kilátástalanná tette. A végjáték elkerülhetetlen volt, mert már csak az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés ratifikációja és további 90 nap volt hátra, hogy elvileg a szovjet beavatkozás mérséklődjön, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) megszűnjön működni. A Magyar Kommunista Pártnak (MKP) tehát időben lépni kellett.
Nem véletlen tehát, hogy a korszak kutatói közül sokan ezt az időszakot, az ekkor történt eseményeket tekintik a háború utáni döntő belpolitikai fordulatnak, amikor a jelentős ellenerőt képező Független Kisgazdapártot (FKGP) és annak tényleges irányító és hatalmon lévő vezetését (Kovács Béla, Nagy Ferenc, Varga Béla), mint az alternatívaállítás centrumát felszámolták. A kommunisták tudták, hogy ezt a triumvirátust kell szétrobbantani, ezért még a békekötés pillanatában, 1947. február 25-én törvénytelen módon, a szovjetek segítségével letartóztattatták és a Szovjetunióba vitették Kovács Bélát, a párt főtitkárát. Majd következett a miniszterelnöki posztot birtokló és a pártot is ténylegesen vezető Nagy Ferenc eltávolítása. (Tildy Zoltán köztársasági elnök minden erejét a kiegyenlítő szerep betöltésére összpontosította, de egyébként sem volt érdemi hatásköre.)
Az 1944–1949 közötti magyar történelem legjelentősebb, egyben legtragikusabb fordulata Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök lemondatása volt. A Rákosi Mátyás vezette kommunisták ehhez a néhány hónappal korábban „leleplezett”, köztársaság-ellenes „összeesküvés” ügyét használták fel, amelyben úgymond Nagy Ferenc is érintett lett volna. Május végén a szabadságát Svájcban töltő kormányfőt Rákosiék zsarolással (fenyegetéssel, illetve családjának kiengedésével) vették rá, hogy lemondjon. A lemondó levél átadására végül csak június 2-án került sor Svájcban, de Budapesten már május 31-én megválasztották és kinevezték az új miniszterelnököt és az új kormányt. Nagy Ferenc emigrációba vonult.
A kommunisták által terjesztett hamis összeesküvési vádak itthon hihetővé váltak, a propagandában az FKGP vezetőinek meghatározó része – Nagy Ferenc és Varga Béla, a parlament elnökének emigrációjával – „bűnözővé” minősült át, és ezzel a párt morálisan megtört. Maradék vezetői, a második vonal elhatárolódott korábbi társaitól, mentegetődző, defenzív helyzetbe került, és elfogadta a kommunisták politikai feltételeit. Többek között haladéktalanul ki kellett írni a választásokat, ami az FKGP, a jobboldal parlamenti többségének elvesztését jelentette.
Teljesen átrendeződött a pártpolitikai tabló. A határozottan polgári demokratikus kereteket vallók ellenzékbe szorultak, és elaprózott ellenzéki pártok alakultak. Ezek közül a legerősebbnek ígérkező, némi múlttal rendelkező Magyar Szabadság Pártot adminisztratív eszközökkel megakadályozták, hogy megerősödjön, sőt, hogy elinduljon az 1947 augusztusában megrendezett választásokon. Az adminisztratív eszközök, a választói névjegyzékből való tömeges kihagyások és a csalások ellenére még így is jelentős mennyiségű ellenzéki szavazat gyűlt össze, de a korábbi kisgazda Pfeiffer Zoltán által vezetett Magyar Függetlenségi Pártot a választások után feloszlatta Rajk László kommunista belügyminiszter, és ezzel elejét vették a harcos, határozott ellenzék kialakulásának. Nem volt ellenerő, amely képviselje és összefogja a demokratikus ellenzéket. A kormányon belül maradt szociáldemokraták pedig belső megosztottságuk miatt képtelenek voltak szakítani a kommunistákkal.
Meghatározó vezetőinek eltávolítása tehát halálos döfés volt a kisgazdák szívébe. Saját magukat kellett megtagadniuk, hogy megmaradjanak. A baloldali kisgazdák társutasi mivoltukban, a téeszesítésben, valamint a közép- és kisegzisztenciák átmentésében reménykedhettek. Alig két év múlva ez a remény is szertefoszlott, a kommunisták a demokrácia maradványait és a pártot is elhamvasztották.
Feitl István
|