A Politikatörténeti Intézet 2012. január 31-én
NEMZET HATÁROK NÉLKÜL
címmel nemzetpolitikai vitát rendezett,
melynek résztvevői többek között az alábbi kérdésekre keresték a választ:
Kulturálisan megosztott a nemzetünk?
Nemzetpolitika / magyarságpolitika / kisebbségpolitika?
Valóban több nemzet él ma egymás mellett Magyarországon?
Nemzetietlen-e a baloldal?
Létezik-e bal- és/vagy jobboldali nemzet?
Előadó:
Egry Gábor (Politikatörténeti Intézet)
Felkért hozzászólók:
Kántor Zoltán (Nemzetpolitikai Kutatóintézet)
Hegedűs Dániel (politológus, ELTE TÁTK)
BESZÁMOLÓ A RENDEZVÉNYRŐL
(Takács Róbert, PTI)
Tragédia-e a nemzet megosztottsága? A nemzet-e a legfőbb megosztó tényező ma Magyarországon? Hogyan viszonyuljon a baloldal a nemzethez? A Politikatörténeti Intézet nemzetpolitikai vitát rendezett Egry Gábor, Kántor Zoltán és hegedűs Dániel részvételével.
Egry Gábor leszögezte: a 19. század embere számára magától értetődő volt, hogy a nemzet azonos a saját történetével. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy az emlékezetpolitika maga alá gyűri a történelmet, hogy annak egy részét kizárva teremtsen új egységet. A nemzet fogalmának ilyen felhasználását lehetővé teszi, hogy könnyen válhat a politikai mozgósítás eszközévé, miközben az együttélés természetes, egyfajta otthonosságot kínáló közössége is. Ez az összetartozás nagy – történelmi – eseményekhez, és ünnepélyes, szimbolikus pillanatokhoz kötődik. Hajlamosak vagyunk túldramatizálni a magyar nemzet megosztottságát, ám más nemzetek is csak kívülről tűnhetnek egységesnek. Igaz, a megosztottságot a 20. század meghaladt történelme táplálja, amire viszont a politika erőteljesen épít. Legalább 2002-től van egy olyan olvasata a magyar politikának, miszerint a köztársaság és a nemzet hívei állnak egymással szemben, ami mögött két – a konstruált és az organikus – nemzetfelfogás szembenállása rajzolódik ki. Utóbbi azt tartja, hogy a nemzet egy sajátos küldetést tölt be, amelyet hivatott vezetői képesek felismerni, és megvalósítása felé terelni a nemzetet, amely célnak az egyén alárendelődik. 2010 óta határozottan ez utóbbi koncepció érvényesül a nemzetpolitikában, ám inkább az a valószínű, hogy ez az ideológiai nemzetkép több ponton összeütközésbe, ellentmondásba kerül a nemzet valóságos állapotával, az örökkévalónak láttatott egység ellenére maga is a nemzeten belüli választóvonalakat hoz létre. A baloldalnak, amely minduntalan kénytelen a nemzetellenesség vádjával szembenézni, nincs szüksége bűnbocsánatra: 2010 előtt is egy világszerte legitim álláspontot képviselt egy nagyon megosztott közösségben. Ám Egry Gábor attól is óvott, hogy bárki azt higgye, van visszaút 2010 elé: nem lehet a megváltozott környezetre a dac és az ellenállás a reakció. A baloldalnak érdemes a kizártság felől közelítenie, belaknia a praktikus nemzetet, őszintén szembenézni az egység lehetőségének korlátaival, és elfogadni, hogy nem egy nemzetépítésről van szó, hanem párhuzamosan folyó nemzetépítésekről.
Kántor Zoltán, úgy látta, hogy az utóbbi években a nemzet vált a magyar politikai közösség legfontosabb törésvonalává. A nemzet már a 19. században elsősorban politikai kategória volt – a német és francia történészek akkori vitájában is a hódítás igazolása és delegitimálása volt a cél. A nemzetfelfogás tekintetében a jobboldal egységesebb, a másik belül nagyobb a megosztottság a nemzethez való viszonyulásban. A nacionalizmus kialakulása a modernizációhoz kötődik, első fázisa a nyelvi és kulturális homogenizációs törekvések megjelenése volt, és egy intézményesülési folyamat azóta tart, és tartott az államszocializmus idején is. Ennek során a nacionalizmus szabályokat állít fel, amelyek tisztázzák a befogadás és kirekesztés rendjét, amit természetesen mindig a hatalmon lévők tudnak definiálni.
Hegedűs Dániel megkérdőjelezte, hogy a nemzethez való viszonyulás lenne az elsődleges törésvonal, és a köztársasági és nemzeti szembeállítás is mesterséges, mivel a köztársaság mindig nemzeti is egyben, míg a szimbolikus nemzeti diskurzus teljes mértékben instrumentális, politikailag motivált. Ráadásul a mai szimbolikus diskurzus kifejezetten Erdély-központú, amibe a határon túli magyar közösségek egésze sem fér bele. A nemzetről szóló viták mögött két demokrácia-felfogás konfliktusa húzódik meg: a többségi és a plurális demokrácia. Utóbbiban a nemzeti közösségnél fontosabb az egyén viszonya a politikai közösség egészéhez. Utóbbi azért is szerencsésebb választás, mert a többségi demokráciában a változások nagy megrázkódtatásokkal járnak. 1989 abból a szempontból volt kitüntetett pillanat a nemzet életében, hogy azon ritka alkalmak egyike lehetett (1867 mellett), amikor a politikai elitek képesek voltak konszenzusra jutni alapvető kérdésekben. A ma kizárólagosságra törekvő jobboldalnak azonban ez az örökség – az állampárt részvétele miatt – terhessé vált. A megosztottság természetes állapot, a politikai elitek egyik komoly felelőssége, hogy elmulasztották felkészíteni arra a társadalmat, hogy a demokráciának a törésvonalak, szembenállások természetes velejárói. Ám ezen törésvonalak közül nem a nemzeti az egyetlen legitimációs diskurzus, sőt a jóléti diskurzussal szemben – ahogy a múltban is megtörtént már – akár alul is maradhat.
Salamon Konrád arra figyelmeztetett, hogy a köztársaság és a nemzet szembeállítása nem vezet jóra. Felidézte Károlyi Mihály 1918. novemberi kijelentését, miszerint a köztársaságban demokratikus, szociális és nemzeti értékeket kell összeegyeztetni, és ma is ez a három pillér, amelyen egy emberséges politikát lehet kialakítani. Szarka László úgy vélte, a köztársaság és a nemzet valójában hívószóként szerepelnek, és előbbi a plurális demokrácia gyengeségét fogalmazza meg. Az emlékezetpolitika pedig a természetes tagoltságokat élesíti szembenállássá. Feitl István azt húzta alá, hogy a homogenizáció folyamata valóban lényegi eleme a nacionalizmusnak, de 1919 után és ma is ellentmondásosan megy végbe: az erőteljes egységesítési politika másfajta – politikai, szociális – kirekesztéssel párhuzamosan, ellentmondásosan valósul meg. A baloldal bukásának fő oka éppen az volt, hogy egy másfajta – a szociális felemelésre építő – homogenizációs ígéretet nem tudta teljesíteni. Földes György azt emelte ki, hogy a nemzetről folyó diskurzusnak az egészről kellene szólnia, nem elfogadható az az alapállás, ha annak célja a kirekesztés, a másik hagyományainak szisztematikus rombolása. A baloldalnak arra kell ma választ találnia, hogyan lehet beemelni a nemzetbe azt a több millió magyar állampolgárt, akik szociális, kulturális és politikai értelemben kirekesztődtek, de facto nem egyenrangú tagjai a politikai közösségnek.
|
