Tíz évvel a csatlakozás után
Magyarországon az „Európa” paradigma évtizedek óta a politikai képzelet elidegeníthetetlen része. A különböző szakmai és ellenzéki színezetű szerveződések és értelmiségi elitek számára Nyugat-Európa már a rendszerváltás előtt egyértelműen követendő fejlődési modellként tételeződött. A többrétegű Európa-fogalom forgalmazását az akkori uralkodó párt reformista szárnya is támogatta, aminek elsősorban a szovjet centrikus politikától és kulturális kötődéstől való elhatárolódás volt az üzenete. Szintén fontos volt az ehhez funkcionálisan kapcsolódó értelmiségi diskurzus Közép-Európa eszméjéről, amely egy másik dimenzióban bontakozott ki: a fogalom reneszánsza jobbára a humánértelmiség geopolitikai alternatíva-keresésének vált sajátos kifejezőjévé.
Az 1989–90-es fordulat a „Visszatérés Európához” eufóriájában fogant, jószerint ez volt az egyetlen részleteiben kidolgozatlan, ezért egészében közösen is könnyen vállalható programeleme az első szabad választásoknak. Az „Európa-projekt” terve a jövőről szóló elképzelések meghatározásakor hatékonynak bizonyult, mert konkrétan elérhető célokat képviselt. Jelentős mértékben hozzájárult az új politikai elit legitimációjához, jó ideig stratégiai eszközként funkcionált: egyszerre szimbolizálta Kelet-Európa másságának végét, a többpártrendszert és a nyugati fogyasztási színvonalat.
Hazánk tíz éve, 2004. május 1-én csatlakozott az Európai Unióhoz. Az évforduló teremtette aktualitáson felül az „Európába vezető” út mára feltorlódó tanulságaival való szembenézés halaszthatatlan. Egyértelmű, hogy a NATO-hoz és az Unióhoz csatlakozással a geostratégiai helyzetünk viszonylag gyorsan stabilizálódott, miközben a gazdasági és mentális átalakulás számos problémája megoldatlan maradt. Ezzel összefüggésben érdemes emlékeztetni arra, hogy a nyolcvanas évektől a társadalmi élet szinte minden szegmensét megérintette a nyitás szelleme, a korábbi időszakokra jellemző elzárkózást fokozatosan a nyugati országokhoz, majd az integrációhoz közeledés szándéka váltotta fel. A belépéssel Európa jelentősége, ha nem is tudatosodott kellőképpen, a mindennapok részévé vált. Napjainkban annak vagyunk tanúi, hogy a nyitottság és keveredés mellett, ezeknek mintegy ellenhatásaként sok szempontból erősödik a modernnel, az idegenséggel szembeni ellenszenv. Az elmúlt években sajátos „mix” jött létre: miközben egyértelmű, hogy – makro- és mikrovilágunkban – egyre több szállal kötődünk Európához, a közvélemény és a politikai erők köreiben terjed az integráció elutasítottsága és az Unió-kritikus mentalitás.
Jó ideje világos, hogy az uniós belépés a politikai szereplők számára a külső megfelelési kényszer megszűnését eredményezte, ami azzal járt, hogy nem maradt jelentősebb kérdés, amiben a pártok egyetértenek. A csatlakozási tárgyalások lezárása szűkítette a konszenzuális politika lehetőségeit, és távolította egymástól a politikai erőket. Ezt erősítette az is, hogy az Európai Unió maga is válaszút elé érkezett. A szakemberek túlnyomó többsége és a felvilágosultabb politikusok számára már az Unió keleti bővítése előtt világos volt, hogy az európai integráció évtizedek folyamán kialakított építménye alapvető változtatásra szorul. Ennek az igénynek, pontosabban történelmi követelménynek való megfelelést a 2008-ban kitört és a fejlett világ egészét megrázó pénzügyi és makrogazdasági válság a korábbiaknál is sürgetőbbé tette. A világgazdaságban lejátszódó drámai fordulat nálunk is kihegyezte az integráció kérdései és céljai körüli ellentéteket.
Ma már egyértelmű, hogy az idő előrehaladtával menetrendszerűen jelentkező csalódástól nem sikerült megóvni a társadalom jelentékeny hányadát. Nyilvánvaló, hogy az elitek a kényszermodernizáció következményeivel csak részlegesen számoltak, és a meghozandó áldozatokra hiányosan készítették fel az országot.
Wéber Attila
A Politikatörténeti Intézet által elindított Nyitott Magyarország – zárt Magyarország kutatási projekt keretében készült Wéber Attila: Kompok országa. Nézetek, programok, viták – Európáról és az Unióról című műve.
A nemrég megjelent könyv többek között az alábbi kérdésekre keresi a választ:
- A magyar politikai és szellemi elit mennyire felelt meg a kor parancsának, mennyire volt képes közvetíteni a helyi realitások és a nyugati elvárások között?
- Vajon mennyire sikerült a térség sajátosságait jól megfogalmazni, saját érdekeinket képviselni a nyugati szándékokkal szemben?
- Jól sáfárkodtunk-e a rendszerváltást közvetlenül megelőző, és az azt követő két évtizedben felhalmozott tudással?
|
