Titkos, de nem demokratikus választás
Hegemón, kétharmados kormánypárt, kétoldali és megosztott ellenzék, erősödő szélsőjobb, a győztesnek kedvező választási rendszer, rövid és korlátozott kampány: Magyarország, 1939. Sok hasonlóságot lehet találni az akkori és a mai helyzet között, mégis jelentősen különbözik a két szituáció. A Horthy-korszak utolsó általános országgyűlési választásának hátterében teljesen más nemzetközi erőtér állt. 75 évvel ezelőtt, 1939. május 28–29-én (Pünkösdkor) parlamenti képviselő-választást rendeztek Magyarországon, ugyanabban a hónapban, amikor életbe lépett a második zsidótörvény. A két esemény egybeesése egyáltalán nem véletlen. A megelőző, még 1935-ben megválasztott országgyűlést az 1939. évi IV. törvénycikk elfogadása után oszlatták fel, azaz ez volt az utolsó törvénye. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvény, egész pontosan annak közjogi részének első alkalmazására pedig pont a választáson került sor, amelyet a törvény hatályba lépése után alig több mint három héttel rendeztek meg. A választást megelőző időszak és a kampány egyik fő témája tehát az ún. „zsidókérdés” volt, és a törvény alapján a zsidónak minősített magyar állampolgárok jó részét megfosztották politikai jogaitól.
(A képre kattintva a korabeli hirdetmény nagyobb méretben olvasható.)
A másik fontos, nemzetközi előzmény az Anschluss volt 1938 márciusában, amikor a náci Németország bekebelezte Ausztriát. Ezzel a Német Birodalom Magyarország nyugati szomszédja lett. Bár konkrét, közvetlen német beavatkozás még egy ideig nem történt a magyar belügyekbe, ez az esemény és hitleri külpolitikai további lépései (München, a csehszlovák állam megszüntetése) jelentősen befolyásolták a magyar politikai életet is. Egy éven belül Horthy Miklós két miniszterelnök-cserét hajtott vége: előbb 1938 májusában Darányi Kálmánt váltotta fel Imrédy Bélával, majd 1939 februárjában Imrédyt Teleki Pállal. Az egymást váltó kormányfők tevékenységében folytonosságot mutatott az antiszemita törvényhozás: 1938 májusában megszületett az első, majd egy évvel később a második zsidótörvény. Közben német segítséggel megindult a revízió is: 1938 őszén Szlovákia déli részével, majd 1939 tavaszán Kárpátaljával nőtt Magyarország területe. (Mindezek alapján érthető, hogy Márai Sándor a Hallgatni akartam c. művében szimbolikus jelentőségű korszakhatárnak vette az Anschlusst).
1938-ban a kormánypárt új választási törvényt is hozott. Ez megszüntette a korábbi rendszer leginkább antidemokratikus és korszerűtlen jellemzőjét: a nyílt, élőszóval történő szavazást. A titkosság azonban önmagában nem tette demokratikussá a választásokat, mert nemcsak annak további feltételei hiányoztak (pl. az általános választójog), hanem maga a demokratikus politikai rendszer, benne a szabadságjogok biztosításával. A választási részletszabályok mindegyike (a választójog korlátozása; a kauciós ajánlás, azaz választási biztosíték előírása; az egyéni és listás szavazás szabályai; a kampány időbeli és tartalmi korlátozása; a mandátumkiosztás módja), továbbá a kormányfüggő közigazgatási és választási szervek garantálták a kormánypárt győzelmét, és kizárták a kormányváltás lehetőségét. A választások fő funkciója így továbbra is az volt, hogy legitimálja a fennálló hatalmat, és nem az, hogy lehetőséget teremtsen a politikai és parlamenti váltásra.
Az 1939-es választáson sokféle párt indított egyéni és listás jelölteket. A Horthy-korszak hegemón kormánypártja az 1930-as évek második felében egyre inkább jobbra tolódott, majd 1939 elején újjá is alakult Teleki Pál miniszterelnök vezetésével, Magyar Élet Pártja néven. Az erősödő szélsőjobb miatt a párt centrális pozícióba került, amit igyekezett kihasználni az ellenzékének megosztásával és korlátozásával is. Teleki fellépett a szélsőjobb ellen, betiltotta egyes gyűléseiket és újságjaikat, sőt februárban magát a legerősebb nemzetiszocialista pártot is, egyben letartóztatva a párt vezetőinek és agitátorainak egy részét. A választáson így a szabadlábon maradt parlamenti képviselő, Hubay Kálmán vezetésével Nyilaskeresztes Párt néven indultak. A szélsőjobboldalt e párton kívül még több kisebb szervezet képviselte, amely irányzat koordináltan állított jelölteket, hogy azok egymással ne versengjenek. A különböző korlátozások sújtották a kormány másik oldali ellenzékét is. Ezen belül a második zsidótörvény nemcsak egyszerűen kizárta a valószínűsíthetően liberális és baloldali szavazók egy részét, hanem 1938 végétől a javaslat hónapokon át tartó vitája folyamatosan napirenden tartotta a zsidókérdést, és erősítette az e pártok elleni antiszemita kampányt is. A liberálisok és a szociáldemokraták természetesen tiltakoztak a zsidótörvények és végrehajtásuk ellen, a kampány idején próbálták elérni, hogy zsidónak minősített szavazóik megőrizhessék a választójogukat bizonyos igazolások beszerzésével, miközben a jobb- és szélsőjobboldali sajtó zsidózta és zsidóbérencezte őket. A Szociáldemokrata Párt és a vele szövetséges szakszervezeti mozgalom már évek óta kormányzati támadás alatt állt. A Népszavát 1938 végén és 1939 elején többször hosszabb-rövidebb időre betiltották, majd korrupciós ügyekkel vádolták a baloldali vezetőket, végül a választás előtt két héttel bizonyos szakszervezetek élére miniszteri biztosokat állítottak, hogy felülvizsgálják azok anyagi helyzetét. A hatalmi elit tehát – a szélsőjobb elleni intézkedések mellett – egyáltalán nem adta fel a liberális ellenzék kiszorításának célját, ahogy a szociáldemokraták ellehetetlenítéséért folytatott küzdelmét sem. Közvetetten elősegítve ezzel azt, hogy a szélsőjobboldali ellenzékének választási sikere még nagyobb legyen. Nagy reményekkel készült a választásra az ellenzéki Kisgazdapárt, amelyet szintén nem kímélt a vidéki közigazgatás a kampányban, például az ajánlások gyűjtésének és beadásának nehezítésével.
A választási eredményeit a bonyolult választási és pártrendszer miatt csak megszorításokkal lehet országosan összesíteni és elemezni. Az egyéni választókerületekben nemcsak a helyi küzdelmek sokfélesége jelent problémát, hanem az is, hogy a fővárosban és hét nagyobb törvényhatósági jogú városban nem lehetett egyéni jelöltekre, csak pártlistákra szavazni. (Azaz az ún. „városi” szavazókat diszkriminálták a „megyei” szavazókhoz képest, mert utóbbiak külön egyéni jelöltekre és külön pártlistákra is szavazhattak). A listás választás eredményei így pontosabb képet adhatnának az egyes politikai pártok és irányzatok támogatottságáról, de itt is figyelembe kell venni, hogy előre fizetendő kaució és az ajánlási korlátozások, visszaélések miatt az ellenzéki pártok nem tudtak mindenhol indulni: a 38 listás választókerületből a kormánypárt 38, a kisgazdák 25, a szélsőjobboldal 21, a szociáldemokraták 13, a kereszténypártiak 7, a liberálisok 5 helyen állítottak érvényes listát. (Két választókerület, Csongrád és Fejér megye egyhangú „lett”, azaz csak a kormánypárt listáját fogadták el a választási szervek.)
(A térképet készítette: Hubai László. A képre kattintva nagyobb méretben is megnézhető.)
Pártok, irányzatok
|
Listás szavazatok
|
Parlamenti helyek
|
N
|
%
|
N
|
%
|
Magyar Élet Pártja
|
1 057 879
|
48,2%
|
181
|
69,6%
|
Nyilaskeresztes Párt
|
338 049
|
15,4%
|
29
|
11,2%
|
további szélsőjobboldal
|
210 688
|
9,6%
|
20
|
7,7%
|
Független Kisgazdapárt
|
340 483
|
15,5%
|
14
|
5,4%
|
Szociáldemokrata Párt
|
113 607
|
5,2%
|
5
|
1,9%
|
Polgári Szabadság Párt
|
57 766
|
2,6%
|
5
|
1,9%
|
keresztény pártok
|
42 925
|
2,0%
|
4
|
1,5%
|
további pártok
|
31 657
|
1,4%
|
0
|
0,0%
|
további egyéni képviselők
|
|
|
2
|
0,8%
|
Összesen
|
2 193 054
|
100,0%
|
260
|
100,0%
|
A kormánypárt még így sem kapta meg a listás szavazatok felét, és csak az egyéni választókerületeknek és a számára kedvező választási rendszernek köszönhetően tudta a mandátumok több mint kétharmadát megszerezni. A szélsőjobboldali egyéni jelöltek több helyen is győzni tudtak a nehezített körülmények ellenére. Ezzel szemben a kisgazdáknak végül csak egy egyéni mandátum jutott, így e pártnál jelentős eltérés van a listás szavazatarány és az összesített mandátumarány között. A többi párt már eleve olyan kevés helyen tudott indulni, amivel komolyabb eredményt nem lehetett elérni.
Ignácz Károly
Végezetül álljon itt egy korabeli értékelés, amely a választások után jelent meg a szociáldemokraták lapjának vezércikkeként.
„Általános, titkos”
Természetesen a választásokról van szó. Most akadnak közöttünk is, akadnak a polgárság között is, akik fölkiáltanak: mégse kellett volna az általános, titkos! A választások eredménye megriasztotta a közvéleményt. Az általános, titkos ellenfelei baloldalról jelentkeznek. Persze sok a kifakadás a nők választójoga ellen. Nekik tulajdonítják a sok nyilas szavazatot.
„Éretlen a nép, nem tud élni a választójoggal és minden demagógiának áldozatul esik!” – mondják a műveltebb polgárok mély meggyőződéssel az önmaguk értelme iránt, hogy csak ők tudnak élni a választójoggal. A tömeg nem.
Nagy hiba volna az „általános, titkos”-t a vádlottak padjára ültetni. Nem a választójog a hibás, nem a titkosság a bűnös. Az általános, titkos választójoggal való visszaélést kell a vádlottak padjára ültetni. Amikor az általános, titkos választójogról írunk és amikor választásokról beszélünk, akkor nem azokra a választásokra gondolunk, amelyeket huszonnégy óra alatt bonyolítanak le igen és nem szavazattal és csak egy listára „szavaznak”. Az általános, titkos választójogot és az általános választásokat némely országban kivetkőztették eredeti jellegéből, megfosztották jelentőségétől éppen úgy, mint ahogy ezekben az országokban az országgyűlést is már csak azért hívják össze, hogy azokon egy meg nem kritizálható beszéd hangozzék el – minden ellentmondás nélkül.
Amikor mi általános, titkos választójogról írunk és választásokról beszélünk, akkor ezt nyugat-európai értelemben értjük, ahol elválaszthatatlan az általános, titkos a – közszabadságoktól. Egyesülési, gyülekezési szabadság nélkül nem lehet az általános, titkos hatályos. Sajtószabadság nélkül nem érvényesülhet. Az általános, titkos: eszköz a nép kezében, hogy akaratát kifejezésre juttassa. De ezt csak úgy tudja megtenni, ha ugyanakkor rendelkezik közszabadságokkal. Enélkül az általános, titkos csak karikatúrája a nép jogának.
A nép éretlen! Ó, igen. Éretlen, különösen ha gondosan vigyáznak, hogy éretlen maradjon. […] Igen, a vádlottak padján az az uralkodó osztály ül, amely mesterségesen elzárta a népet minden politikai iskoláztatás elől és nem akarta, hogy a nép tisztán lásson, világosan ítéljen, hogy önállóan a maga lábán járjon és ne legyen minden öt évben a képviselőjelölt úr balekja.
Ennek fizetjük meg most az árát. Ha a nép éretlen, ha a nőknek nincs politikai véleményük, és iskolázottságuk, ha nem tudnak élni a választójoggal, amikor fülkébe vonulnak és a szavazó-cédulára írják a keresztet, akkor ennek következményeit mi viseljük most, de az igazi vétkes az az uralkodó osztály, amely ezt előidézte és tudatosan éretlenségben és tudatlanságban hagyta a népet.
Ha most választani kellene az általános, titkos „és az éretlen nép között”, mi továbbra is hűségesek maradunk a demokráciához, mert ennek a szelleme nélkül az általános, titkos sem ér semmit. Igaz, hogy a választójog nem általános. Az is igaz, hogy a névjegyzékeik rosszak és csak egyedül a titkosság van meg, úgy, ahogy megvan, azzal a fenyegetéssel, amit az ajánlóívet aláíró választók szenvednek el a falvakban a hatalmat képviselő közegektől.
Mégsem kell szidni az általános, titkost és nem kell mindent az „éretlen” népre hárítani. Végre is nem ő a hibás, ha nem tanulhatta meg, hogyan kell jogaival élni és nem ő tehet róla, hogy amikor meg akarja tanulni, akkor a legfontosabb tanítóeszköztől, a szabadságjogoktól fosztják meg. […]
Népszava, 1939. június 3. 1–2.
* * *
Könyvajánló a témához:
Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. Napvilág, Budapest, 2001.
Pintér István: Kényszerpályára szavazó ország – 1939. In: Parlamenti választások Magyarországon 1920–2010. Szerk.: Földes György – Hubai László. Napvilág, Budapest, 2010.
Ignácz Károly: Budapest választ. Parlamenti és törvényhatósági választások a fővárosban, 1920–1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.
|