polhist logo
Események Nyomtat help
Flat View
Év szerint
Havi nézet
Hónap szerint
Weekly View
Hét szerint
Daily View
Mai nap
Categories
Kategória szerint
Search
Keresés

A kislakásépítés története Budapesten 1873–1948

kedd, 13. december 2005, 16:00
Találatok : 1971

Kiállításmegnyitó a Politikatörténeti Intézetben

2005. december 13.


Alkotók:
Umbrai Laura, Csillag Katalin


A kiállítást megnyitotta:
Schneller István, Budapest főépítésze


A megnyitó szövege:

A települések beépített légköbméterének – még nagyvárosok esetében is – több mint 70%-a lakás. Erről a tényről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, amikor az újsághíreket vagy éppen az építészeti szakfolyóiratokat látjuk. Sokkal több szó esik a látványos középületekről, irodaházakról, szállodákról és különböző bevásárló- és élményparkokról. Pedig a lakásállomány az, amely a települések „húsát” vagy szakmai nyelven települési szövetét adja, és ennek állapota, sorsa fejlődése vagy éppen romlása hűen mutatja a település társadalmának életképességét.

Martin Heidegger 1952-ben – építészek számára – tartott „Bauen Wohnen Denken”/Építés, lakás, gondolkodás c. előadása óta azt is tudjuk, hogy a lakás mint tevékenység, azaz a föld belakása nemcsak az építést, az építészetet, hanem a gondolkodást is milyen mértékben befolyásolja. Azt is megtanulhattuk a nagy filozófustól, hogy a lakásínség nem pusztán a lakások mennyiségi vagy fizikai hiányában áll, hanem abban is, hogy teszi lehetővé, vagy éppen gátolja meg az ember testi-lelki szellemi kibontakozását.

Az ipari forradalom óta a nagyvárosokba történő városba áramlás szinte folyamatosan idézett elő lakásínséget, s a világháborúkkal és kitelepítésekkel terhelt XX. század viharai ezt a tömeges lakásínséget sokszor csak fokozták. S bár a kapitalizmus történelmi időszakában minden – így a telek is – árúvá lett, s az egyes területek sorsa az ingatlanpiacnak rendelődött alá a társadalmak időről időre be kellett lássák, hogy a lakáskérdést a piac önmagában nem tudja megoldani.

Az egymásra következő korszakok eltérő társadalmi berendezkedésű országok, városok nagyon is különböző beavatkozási formákat kerestek és találtak arra, hogy a lakáspiacba beavatkozzanak a lakbérszabályozástól, a támogatott hitelen keresztül a szervezett vagy éppen telepszerű lakásépítésig. Ugyanakkor az is látható, hogy még a leginkább közösségi lakásépítés korszakában is az emberek igen jelentős része, magára utalva vagy még inkább hagyatva, kiszorult a nagyvárosokból és a peremkerületekben, peremvárosokban vagy éppen az agglomerációs gyűrűben talált megoldási lehetőséget lakhatása biztosítására. Így alakultak ki Budapest körül is az egymásra rétegződő kertvárosias településgyűrűk, meglehetősen extenzív településfejlődést eredményezve.

Ebben a spontán településburjánzásban üdítő kivételt képeznek a szervezett kislakásépítések, amelyekről a jelen kiállítás is szól. A kiegyezéstől számított korszak Budapest történetében egyes periódusokban kirobbanó fejlődést, más periódusokban stagnálást vagy éppen hanyatlást eredményezett azonban már a XIX. Század utolsó évtizedeiben megjelent a szervezett kislakásépítés, hogy majd nagyobb szünet után a Bárczy-programban folytatódjon, s majd ismét felbukkanjon a két világháború között. A szomorú csak az, hogy a szociális jellegű lakásépítés szükségességére szinte mindig csak a nagyarányú vagy éppen robbanásszerű városfejlődés árnyoldalainak előtérbe kerülésével, a nyomor égbekiáltóvá válásával irányult a figyelem. A képlet szinte mindig ugyanaz, a gyors fejlődés kitermeli az áldozatokat, a figyelem a nyomor enyhítésére, vagy éppen a társadalmi nyugtalanságok megelőzése érdekében a közhatalom megpróbál enyhíteni a viszonyokon.

A rendszerváltás utáni 15 év mérlege is igen változó. Az első 10 évben a budapesti lakásépítés mélyrepülése volt tapasztalható. Szinte soha nem látott alacsony volt a lakásépítés üteme, több éven át 3500 lakásnál alig épült több. (1.7 lakás/ 1000 fő). Az állam és az önkormányzatok kivonultak a lakásépítésből. A lakásállomány szinte páratlan mértékű privatizációja a figyelmet a magánkézbe került lakásállomány fenntarthatóságára és rehabilitációjára fordította. Csak a 90-es évtized vége felé indult be a lakásépítés, s kezdtek gomba módra szaporodni a lakóparkok, a lakótelepek eufémisztikusan átkeresztelt, s némi külcsínnel és biztonsággal klónozott utódai. Azonban a legszegényebbek lakásproblémáira ezek sem adnak választ.

A 2003-ban elfogadott Budapesti Városfejlesztési Koncepció alapelveiben felismerte azt, hogy a nagyváros fejlődése nem lehet harmonikus akkor, ha nagy leszakadó rétegek, sőt leszakadó városrészek születnek az úgynevezett fejlődés árnyoldalaiként. A koncepció ezért a fejlesztést három, egyensúlyosnak deklarált alapelvre építette. Ezek a versenyképesség, a lakhatóság és a szolidaritás. A szolidaritás vagy másképpen méltányosság a leszakadó rétegek vagy éppen városrészek megsegítését jelenti. A 2005-ben jóváhagyott középtávú városfejlesztési program már deklarálja a város rehabilitáción belül a szociális város rehabilitáció fontosságát s éppen ez évben meg is indultak a szociális város rehabilitáció modellkísérletei.

Időközben megjelentek az állami támogatással, önkormányzati beruházásban épülő első szociális lakóépület együttesek. Néhány ezek közül igen magas építészeti színvonalat is elért. Így történhetett meg, hogy tavaly egy csepeli idén egy újpesti szociális lakásokat tartalmazó épületegyüttes elnyerhette a főváros építészeti Nívódíja dicsérő oklevelét.

A kiállításon bemutatott kislakásépítések közül néhány példaértékű és néhány már védett építészeti és városépítészeti emlék. Ez is mutatja azt, hogy a szervezett, közösségileg támogatott és szociális jellegű lakásépítés értéket, városépítészeti és közösségi értéket tud létrehozni. Mai problémáink megoldásához is szükséges tanulmányozni az előttünk járók kísérleteit.

Ezeknek a gondolatoknak a jegyében a kiállítást megnyitom.


Vissza